A keskeny úton - Horváth Renáta
2oo3 december 25. Ültem a gyülekezetben és hallgattam, amit már annyiszor, hogy az Úr Jézus a földre jött értünk.
14
éves voltam. Hívő szülők gyermeke vagyok. Ami tőlük telt, megtették,
az Úr félelmére neveltek, tanítottak. De mindez nem elég az örök
élethez. De én ezt még nem tudtam, vagy nem értettem meg. Szót
fogadtam, mert múszály volt. Eljártam gyülekezetben, ahol többnyire az
órát bámultam és vártam az alkalmak végét.
De
akkor este valaki hozzám jött és megkérdezte, ismerem-e az Úr Jézust?
Milyen buta kérdés-gondoltam magamban-hiszen ismer, kéne tudja, hogy
szüleim hivők. De hangosan csak egy igent mondtam. Tovább kérdezett. És
az Úr Jézus a szívemben lakik? Hát...erre nem tudtam válaszolni.
Elbeszélgettünk akkor este, és rá kellett jönnöm, hogy ha garázsban
születtem volna, nem lennék autó, így mert hívő családban születtem,
még nem vagyok Isten gyermeke.
Nagy
csalódás ért, összedőlt a világ. És akkor, 2oo3-ban, amikor az Úr
Jézus megszületéséről emlékeztek meg az emberek, én is újjászülettem.
Ahogy
telt az idő, megváltoztam. Sokszor én is elcsodálkoztam magamon. Az Úr
vezetett, és 2oo6 július 23-án az Igét megértve és tiszta
lelkiismeretet keresve Isten előtt, alámerítkeztem.
De
itt még nincs vége a történetemnek. Történt ugyanis egy fontos esemény
hívő életem során, amivel nem dicsekszem, mégis úgy érzem el kell
mondjam hátha tanultok a hibámból.
Megtérésem,
alámerítésem után elindultam a keskeny úton. Mindedig megpróbáltam az
Úr akaratát keresni, és cselekedni azt. Viszont nem voltam elég
figyelmes. Gödröt ástam magamnak és bele is ugrottam, nem taszított
senki, önként tettem meg.
Iskola mellett
munkát vállaltam. Egész nap vagy iskolában, vagy a munkahelyen voltam.
Egy perc szabad időm sem volt. Hanyagolni kezdtem az Igeolvasást, az
Urral, majd a testvérekkel való közösséget.
Három
hónap után otthagyva a munkát, hazaköltöztem szüleimhez. Akkor már
olyan mélyen voltam, hogy félretettem a Bibliát, nem jártam
gyülekezetben. Mivel nagyon szeretem a fotbalt, minden vasárnap,
lelkiismeret furdalás nélkül elmentem a meccsekre.
Mindenki
látta rajtam ezt a negatív változást. Édesanyám figyelmeztetett
többször is, nem érdekelt. Testvérek üzenetben naponta Igét küldtek,
beszélni próbáltak velem, sírva könyörögtek értem, de engem nem
érdekelt. Valahol a szívem mélyén fájt, de elcsitítottam ezt a
féjdalmat és nem figyeltem rá. Hitetlen osztálytársaim sem hagyták szó
nélkül. Persze nekik tetszettem, mert kifestettem magam és úgy éltem,
ahogy ők. Színházba jártam, komolytalanodtam, Istennek nem tetsző
életet éltem megszomorítva Istent és testvéreimet, akik szeretnek.
De az Úr nem hagyott elveszni. Utánam jött a töviseken keresztül, és kiemelt gödörből.
Egyik
hitetlen osztálytársammal beszélgettem, és dicsérni kezdte a hívőket,
hogy milyen szép életük van. Éreztette velem, hogy úgy látja, és
eldobtam ezt az életet.
Összetörtem.
Érdekes, ez is karácsony után egy kis idővel történt, 2oo8-ban. Újra
meg kellett állnom szégyenkezve az Úr előtt és átadnom életemet, kérve
mosson tisztára. Azóta minden megváltozott.
El kell mondjam, nagyon szégyellem bukásomat, mégis úgy érzem nem hiába engedte meg az Úr ezt nekem.
Az
Úr irgalma és kegyelme lett nyilvánvalóvá életemben. Tanulom, hogyan
is kell hitből élni, az Úrnak. Sok harc van, de jó Krisztus
katonájaként harcolni.
Arra törekszem,
hogy betölthessem az Igét: „ egyet cselekszem, azokat amelyek hátam
mögött vannak, elfelejtvén, azokat pedig, amelyek előttem vannak, nekik
dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban felülről
való elhívása jutalmára.” Filippi 3,14
Dicsőség az Úrnak, hogy élek, és Ő él énbennem! „ Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok.” 1 Korintus 15, 1o
Kommentáld!