A könyvtárban beszélgettem egy főiskolás lánnyal, filmről, könyvről, kinek mi a legemlékezetesebb, az én kedvencemet nem ismerte, talán sokan vannak még így vele, ezért elhatároztam írok róla.Van egy csodálatos könyv és film, ami valós történeten alapul, hát szerintem a világon az egyik legszebb történet! Százszor megtudnám nézni a filmet, láttam már néhányszor, és mindig végig bőgtem.
A könyv: Robert James Waller: Madison megye hídjai.
A film: A szív hídjai, Clint Eastwood (ő a rendező is) és Meryl Streep főszereplésével. Micsoda csapdákat tartogat az élet számunkra, ez nem mindig betegséget jelent, sok esetben érzelmi csapdáról van szó. Embere válogatja ki így, ki úgy képes venni ezeket az akadályokat. Van akit a sírig kísér a titka, mint Francescát. Nagyon szép, szívbe markoló történet, melyben az asszony önfeláldozása példaértékű.
1965 nyarán Francesca férje, Richard és a gyerekek egy Illinoisban levő vásárra utaztak, ő otthon maradt. Egy idegen fotós érkezet a környékre, Robert Kincaid a National Geographic újság megbízásából, a közelben levő hidat jött fotózni. Francesca a segítségére sietett, megmutatta a hídhoz vezető utat, beszélgettek és miután a nő hazament elkezdett a férfiról ábrándozni, mély vonzalmat érzett iránta. Kitűzött másnap a Roseman-hídra egy cetlit, meghívta a férfit vacsorára. Négy napjuk volt, négy nap, ami alatt egymásba szerettek, és az asszony élete legszebb, legszenvedélyesebb pillanatait élhette át a férfi karjaiban. Mielőtt megérkezett a családja, összepakolt, elhatározta, hogy új életet kezd Robert Kincaid oldalán.
Kora este megjöttek Richard és a gyerekek, a nő eldugta a bőröndjeit, könnyes szemekkel mosolygott, miközben a lelke ordított a fájdalomtól.
A filmben a legszívtépőbb rész az volt, amikor be kellett menniük a városba, szakadt az eső és Francesca megpillantotta Harryt az öreg Chevy teherautót, pont előttük ment. Az esőcseppekkel borított üvegen át, látta Robertet, az autó hol elindult, hol megállt a kerszteződésekben, vörös féklámpák, ablaktörlő, eső és egy asszony, aki csendben, magában sír és markolja a kilincset kiszállásra készen. Nem tette meg, zokogva de ott maradt, férje vigasztalón, értetlen nézte őt, akit béklyóba vert a kötelességtudat.
A regény folytatódik, kap egy levelet a férfitól, benne képeket, amiket Robert a Roseman-hídról és őróla készített. Előfizet az NG. Magazinra, minden képet kivágott a férfiról, egy nagy borítékban gyüjtögette a levéllel együtt. Miután meghalt a férje, fejébe vette, hogy megkeresi Robertet, de az első kudarcnál, félve az igazságtól feladta és várt….várt….1982-ben kapott egy csomagot, egy ügyvédi iroda küldte, a férfi személyes holmijával. A múltból kis papírcetli amit a hídra tűzött, a fényképezőgépeit, egy karláncot, ezüstláncot, medált, amibe Francesca neve volt belegravírozva, amit tőle kapott, a hamvait és egy levelet amely neki szólt. Az ügyvédi irodát megbízta, ha az asszonyt nem találják, hamvait a Roseman-hídnál szórják szét, ezt tette ezután az asszony is. Végrendelkezett, ha meghal vele ugyanezt tegyék a gyerekek, ne temessék a férje mellé. Madison megyében ez nem volt szokás, úgyhogy gyermekeinek 87-ben miután meghalt, elég sok „fejtörést” okozott, de teljesítették anyjuk végakaratát. Miután elszórták a hamvakat , a testvérpár visszament a házba és rátaláltak a dobozkára, amiben Kincaid relikviái között ott lapult egy levél az anyjuktól nekik, mindent megírt benne. Ezekkel keresték meg az írót aki megírta a történetet. Befejezésül idézet a könyvből:

„ Csönd telepedett az öreg konyhára. Michael nagyot sóhajtott, és kinézett az ablakon. Carolyn pillantása végigfutott a mosogatón, a padlón, az asztalon, az egész konyhán.
Szinte suttogva szólalt meg:
- Ó, Michael, Michael! Képzeld el őket, amint annyi éven keresztül reménytelenül vágyódnak egymás után. Anya lemondott róla miattunk és apa miatt. Robert Kincaid pedig tisztelte az érzéseit, és nem mutatkozott. Nehéz elviselnem a gondolatot, Michael. Olyan felszínesen vesszük házasságainkat, pedig részben mi tehetünk arról, hogy ez a hihetetlen szerelem így ért véget. Négy napot töltöttek együtt, mindössze ennyi jutott nekik. Egy egész életből. Az a négy nap, amit mi azon a nevetséges vásáron töltöttünk Illinois-ban. Nézd meg ezt a képet anyáról! Soha nem láttam ilyennek. Olyan gyönyörű! És nem csak a beállítás miatt. Az a férfi tette ezt vele. Nézd, milyen vad és szabad! A haja lebeg a szélben, arca élettel teli. Csodálatos!
Mindössze két brandyspohár volt a szekrényben. Michael levette őket, és a sárga dekoritasztalra tette. Kitöltötte Francesca maradék brandyjét. Carolyn közben csöndesen olvasni kezdte a naplók első kötetét.

- Robert Kincaid 1965. augusztus tizenhatodikán, hétfői napon jelent meg az életemben. A Roseman-hidat kereste. Késő délután volt, tikkasztó meleg. Robert egy kisteherautón jött, amit Harrynek nevezett...”