HÚSVÉT HAJNALÁN
(Túrmezei Erzsébet)

Alig várták, hogy jöjjön a reggel,
s most bánatosan, illatos kenetekkel,
sírva sietnek a sír fele hárman,
epesztő, emésztő, roskasztó gyászban.
Ím ébred az élet és támad a nap már.
A madarak kara csak egy fénylő sugarat vár
és csattog az ének, száll által a légen
fel, fel az ég felé ... Csak úgy, mint régen.
Jaj, az a régen! Ne fájna az emlék?
Mikor a Mester előttük ment még,
és ajkán az élet igéi fakadtak
a szomjazóknak, a fáradtaknak!
Volt-e valaha riasztóbb álom,
mint ez a három nap, ez a három:
mikor, aki folyvást csak életet mentett,
vad, gyilkos kezek fogják meg a Szentet,
viszik diadallal a főpap elébe,
rágalmat, gúnyt vágnak a tiszta szemébe
és suhog a korbács és csattog az ostor,
hol, aki megvédje, a hős, az apostol?
És az Atya hallgat? - Mély csend ül az égen
s most hajnallik újra: csakúgy ... úgy mint régen.

Hogy hurcolták! Mint egy gonosztevőt.
S még volt, aki gúnnyal nevette Őt,
amint a tövistől a vére kicsordul,
s úgy kell felemelni az utcai porbul.
Köpdösve, gyalázva a fára szegezték,
de Ő ugyanaz volt, ott is szeretett még,
ott fenn a kereszten, anyát és poroszlót:
könnyet hullajtót és gyilkos sebet osztót.
Ó, jaj, a halálig, mindig szeretett!
Viszik az illatozó kenetet,
és sírva sietnek a sír fele hárman,
nagypénteki gyásszal, húsvéti sugárban.

Hogy látnák szemükben keserű könnyekkel,
milyen csodálatos ez a reggel.
A pálmafák két szegélyén az útnak
súgva-búgva valami titkot tudnak.
A virágok át harmatkönnyeken
már látják felragyogni fényesen
az élet napját, s azt hirdeti minden:
A sírban nincsen! A sírban nincsen!

Ők mégis mennek. Gyászolva, sírva.
Betekinteni egy üres sírba,
az angyal előtt döbbenve megállni:
feltámadott, élő Mesterre találni.

Húsvétkor ha nincs még húsvéti szíved,
a nagypéntekit vedd, vedd és vigyed
könnyesen, aggódón, búsan, amint van,
s keresd a Krisztust, keresd a sírban!
Nem, úgysem fogod megtalálni ottan.
Eléd fog állani feltámadottan.

AZ ÉLET DIADALA   
(Somogyi Imre)

Sötét a sírnak éjszakája,
Sötét a bánat és a gyász,
Sötét ott a szív birodalma,
Hol nincs senkinek nyugodalma,
S nem hallik más, csak zokogás.

A Mester meghalt a szégyen fáján!
A kétség ott ül sok tanítványán:
Kialudt hát a szent Világosság?
Rombadőlhetett a nagy Igazság?
Egy áruló csók bitóra vitte,
S a nép, mely sokszor Illésnek hitte:
Megkorbácsolta, földig alázta,
Arcul verdeste, szidta, gyalázta!
Elhamvadt tűz lett az örök Élet?
Elhervadtak az üde remények?...
Csak állnak, várnak bús imádsággal,
Királyt sirató szomorúsággal...
Nagy fájdalmukat, ó, ki érti meg?
 
A Mester hallgat, -
Az ajka néma, a teste hideg.

Kajafás főpap s cinkostársa mind
Kaján mosollyal és dőre gőggel
Az elcsendesült Golgotára int:
,,Aki szerette, most menjen vele!
Fusson az kinek ő volt Istene,
Most ott pihen a halottak között,
Nem uralkodik Izráel fölött...
Ki mindig tudott máson segíteni,
Miért engedte magát felfeszíteni?’’

Bár sír takarja a nagy halottat,
A rút irigység örömmel kongat,
S hol önző, tévedt emberszív dobog
A gyűlölet még mindig föllobog:

De Kajafások
Ne siessetek,
Messiástiprók
Ne tapsoljatok,
Csak három napig
Várva várjatok!

Hallgassatok el kereszt-ácsolók,
Hamis vádolók, gonosz csácsogók,
Ne gyűljetek lakomára, ne még,
Ne bántsátok a megfélemlített
Tanítványoknak örök Istenét!

Bús tanítványok!
Emlékezzetek.
Az élő Mester
Mit mondott nektek?...
Szükség volt, hogy Ő testben meghaljon,
Hogy harmadnapra az Írás betelvén:
Föltámadhasson!

Az égi Atya akarta így ezt,
Áldozatoltár volt a fakereszt,
Hol bűneinket mosta el vére!
Most álom borult kedves szemére...
Tekintsetek föl - bízva - az égre!

Múlnak a napok és az éjjelek,
S harmadik hajnal bíborfényében
megnyílnak az egek!...
Ne sírjatok és ne féljetek már,
Csak higgyetek!

Minden zord télre rügyfakadás jön,
Szomorúságra támad az öröm;
Sziklák mozdulnak, a kripta nyílik,
Isten hatalma elhat a sírig,
Sűrű homályból világosság lesz,
Ó, nem káprázat, szent valóság  ez;
Sötét  üregben nincs már halott,
Angyal hirdeti: az Isten Fia
Föltámadott! Föltámadott!

Az egész világ
Hittel csodálja,
Tavaszi szellő
Ezt orgonálja...
,,Halál, hol a te fullánkod éle?
Hol a győzelmed, koporsó mélye?’’

Vissza, kísértők! Félre, csüggedők!
Gátat szaggatnak titkos, nagy erők,
S eltörpül minden emberi gazság,
Mert a halálon diadalt arat
Az Élet, az Út és az Igazság!

Nyíljatok ki mind, fehér virágok,
Illatozzátok be a világot,
Minden bús szívben öröm fakadjon,
Ének zendüljön minden hű ajkon,
Magasba törő, ujjongó ének:
Győzött a Krisztus,
Győzött az Élet!

A KERESZTRŐL SZÓLÓ BESZÉD 
(Balog Miklós)

Az első szó: ‘‘ATYÁM! - bocsáss meg nékik,
mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!’’...
- Ő ‘‘ugyanaz’’ maradt, ki volt mindvégig.
a fájdalom nem változtatta meg.
Most sem tagadta meg Atyját, ki küldte,
s ezzel vallotta Fiának magát,
a Főtanács előtt ez volt a ‘‘bűne’’,
s ezért szabott rá rút kereszthalált.
Korábban is felmérte küldetését,
e névvel szólítván a Végtelent:
‘‘ATYÁM, hogy lényedet szeretve féljék,
megjelentettem a Te nevedet.’’
Ezt mondta: ‘‘A ti mennyei Atyátok
jól tudja, mire van szükségetek,
s mivel ATYA, gondot visel reátok,
fölösleges aggódva félnetek!’’

A Miatyánkban is mindnyájunk Atyja,
Ki Fiának értünk nem kedvezett,
s így szólít meg a legszebb példázatba’
mindenkit, hogy ne légyen elveszett:
‘‘Ha bűnöd testi-lelki éhhalálba
űz, akkor sem vagy még reménytelen,
mert hű Atyád vár - két karját kitárva -
szívére, hol bocsánatod terem!’’

Mert számunkra a legnagyobb szükséglet
az Atya áldó bűnbocsánata.
Mulandó a halál így, ám az élet
örök. Ezért volt ez első szava.

Nem vétett volna Ő az Írás ellen,
akkor sem, hogyha bosszúért kiált,
hiszen szokás volt ellenséggel szemben
idézni a nagy zsoltáros királyt
ki átkot dörgött minden vérszopóra,
ha üldözte az Isten emberét.
De most, hogy Isten lett szenvedő szolga
Ő ellenséget is szeretve véd.

Mert Isten messze több a szeretetben,
mint amilyennek a legkegyesebb
próféták ábrázolták. A kereszten
mindent felülmúlt az a szeretet!
S innen lövell vonzó energiákat
a süllyedő viágba szerteszét:
‘‘A bűnösnek nem bosszú kell, - bocsánat,
mit áldozat hoz csak, nem szent-beszéd!’’

Nem: sok saját sebe felől ítélte
- miként mi szoktuk - az embereket,
Ő mindhalálig mások javát nézte,
‘‘mert nem tudták, hogy mit cselekszenek’’.

Az értünk testté lett Isten imája
magába zárja egész életünk,
hisz töredékes tudásunkban járva
sokszor mi sem tudjuk, hogy mit teszünk.
Ő bűnösök Barátja, biztos Ügyvéd,
s Bíró, Ki ád örök amnesztiát.
Az biztosítja minden ember üdvét,
hogy meghallgatta Isten ez imát.