Attila Buzás
Ember, tetted hová vezet?

Ember, fél szemem állandóan téged figyel,
látom minden tetted s lépésedet.
Ismerem, rejtve titkolt gondolatod,
tudom minden óhajod, s sóhajod.
Mert nagyon jól kiismertelek.

Mit én mondok, füled mögött hagyod,
Nem figyelsz rám, sem másra,
s a rád bízott csodás földi világra.
nem érzed, én vagyok az atyád?
S te, nem más mint egy alkotás!

Ember, te csak elveszel de nem kérdezel,
a pótlás sosem érdekel!
Fennhangon kiáltod, miért van ez, s ki tette ezt?
A tettest te magad is jól ismered!
Úgy teszel mint a füllentő kisdedek?

Szűknek bizonyult néked az ÉDEN.
Sorsod réges-rég befolyásolta ÉVA,
s életed rossznál rosszabb útra tért.
Dölyf és kéj lett éltető elemed,
Mond ezt mégis, hogy mered?

Ember, felhívtam figyelmed,
ne vágtass az ördög csapdája felé!
Tüzes szakadék a vég,
s örök kín és kárhozat.
Utódaid fejedre szórnak, meglásd fájó átkokat!

Küldtem rád kórt és sötét ködöt, fagyot
és végtelennek tűnő aszályt, s vízözönt.
Hiába pusztultak ártatlan utódok?
Téged veszteség hidegen hagyott.
Semmibe vetted, megannyi jelzésem?

Ember, léted oly káros és szapora,
mint erdőben a mérges gomba.
Miattad gleccserek omlanak sorra,
kis patakok, s óriás tavak tűnnek a múltba tova!
Még sem hallod, mily fájdalmas a természet kiáltása.

Kikandikálsz az égbolton túlra,
eljutottál idegen bolygóra.
Már átfutott az agyadon, s azon is túlra,
ha elpusztítottad a földi mindenséget,
keresed, legyen hol tovább élned.

Ember, de mindezt én nem engedem!
Ebből elég, ismerem hazug meséd.
Tudd meg, ennek mindörökre vége.
Elérkeztél a türelmem végére,
rászolgáltál a büntetésemre!

Megvonom tőled a szabad akaratot!
Megtanulod végtére magadért, másokért,
s a mindenségért felelősen dönteni!
mértékkel tenni és mindennel békében létezni!
S akaratom ellen sosem vétkezni!!!